Victoria Benett

Karaktered neve.: Victoria Benett
Karaktered beceneve.: Vicki, Vic
Születési helye, ideje.: 1994. 11. 20. - London; UK
Kor.: 18
Nemzetiség: angol, amerikai
Nem.: nő
Képességed neve: Bábmester
Tartózkodási hely: Craig-ház, Oregon
Státusz: Hármas

 This is my little family 

Apa.: Jonathan Benett - Halott.
Anya.: Norah Sue Meyers - Sosem voltunk jóban.
Testvérek.: Chris Benett - A bátyám, nem tudok róla sokat.
Háziállat(ok).: Lucrezia és Cesare, két görény.

It’s my life 

Mindig is utáltak.
A suliban azért, mert gazdagok voltunk, előre tudtam a tanárok elvárta helyes válaszokat és kisebb koromban már előre feleltem a még fel nem tett kérdésekre. Freak - így hívtak. Akkor még csak beleástam magam mások elméjébe, olyan mélyre, hogy mindenhol elvarázsoltan ültem és azt hitték, koncentrációzavarom van. Az osztálytársaim örökké utálatosnak csúfoltak. Tény, hogy szinte semmit nem tanultam és bár sokat sírtam miattuk, nem érdekeltek a játékaik, annyira lekötött a zsongás. Idősebb koromban tudtam csak elvonatkoztatni mások gondolataitól és csak akkor jöttem rá, hogy nekem is vannak sajátjaim, amik akár önállóak is lehetnek, különbözhetnek az övéiktől - még úgy is, hogy mindeközben csak azt mondom, amit hallani akarnak. Megutáltam a többieket, nem személyes okokból, pusztán azért, mert ők is utáltak. Egész jól teljesítettem a suliban, csellózni tanultam és szertornára jártam. Tehetséges voltam. A versenyekben vezettem le minden feszültségemet és energiámat. Úgy éreztem, a szabályok nem vonatkoznak rám, mert bárkinél azt érek el, amit akarok. A tanárok fejébe azt ültettem el, hogy mintadiák vagyok, az osztálytársaiméba azt, hogy fel kell nézniük rám. A szüleimtől mindent kicsikarhattam. A bátyám külön élt tőlünk és csak ritkán járt haza, sosem voltunk szorosabb kapcsolatban. Szerencsére apámmal sem, ezért csak anya sejtett meg valamit abból, hogy mit művelek velük. Félni kezdett tőlem. Az iszonyata akkor teljesedett ki, amikor apa trombózis miatt összeesett otthon, az emeleten, ő pedig sikoltozott, hogy be kell vinnünk a kórházba, a mentő nem ér ide időben, meg fog halni, úristen, úristen, hogy mozdítjuk meg?! Azt hiszem, sokkot kaphattam.
Más nem magyarázhatja azt a szégyentelen nyugalmat, amivel csitítgatni kezdtem anyát. Emlékszem, hogy meredt rám, miféle megrökönyödött gyűlölettel. Valami olyasmit mondhattam, hogy minden rendben lesz, aztán apa testének megparancsoltam, hogy álljon fel, jöjjön le a lépcsőn, nyissa ki az ajtót és üljön be a kocsiba. Irtózatos látvány volt: egy ötvenéves férfi, remegő lábakkal, vizelettől átázott öltönynadrágban, öntudatlanul, nyitott szájjal és előrecsuklott fejjel bukdácsol lefelé a lépcsőfokokon. Anyát hisztériás állapotban vitték el. Apa meghalt. A tévé is leadta a történetet, bár inkább anyám ostoba meséjének tartották, mintsem egy 13 éves kislány ténykedésének.
A kormány emberei természetesen nem így gondolkoztak. Tudtam, hogy szörnyű volt, amit tettem, de annyira rettegtem a változástól, hogy elvesztek valakit, hogy még rosszabb lesz az életünk... Onnantól fogva sosem irányítottam senkinek a mozdulatait. Mégis elhoztak.
Itt is utálnak.
Eleinte próbáltam titkolni, miféle kvalitásokkal rendelkezem, de nem ismertem még a rendszert és azt, hogy itt a botrányt kavaró eseteket nyílt titokként kezelik. Nem akartak a közelemben lenni, ahogy nem akarnak most sem, nekem pedig megfelel a dolog. Egyetlen srác volt itt, aki pár évig foglalkozott velem, de ő elment, én pedig a magam módján is boldogulhatok. Nem csellózom többé, inkább írok és rajzolok, amit a kábítószerek néha meg is könnyítenek. Sosem hagyják, hogy a gondolataim igazán tiszták legyenek, mert akkor semmi nem állhatna a szökésem útjába. Lekötöm magam filmekkel, könyvekkel, írással, sétával és azzal, hogy messziről figyelem a többieket. Egész jól mulatok, hiszen rá vagyok szorulva bőven a fanyar humorra és a carpe diem érzésére, amit nem túl könnyű elérni a gyógyszerek sötétjében bóklászva. De ha mások olykor nyitnak felém vagy hozzám szólnak, végtelen nyugalommal reflektálok vagy visszaszólok, ha épp a bunkókról van szó, és még ezt is afféle gyertyafénynek látom. Szóval molylepkeként megyek a világosságra, keringek a láng körül és szemtelenül ott is maradok, azért vigyázva, hogy ne perzseljem meg a szárnyaimat. Senkitől nem tartok, Cassandrát kivéve, mert első találkozásunk során megjelenítette nekem az apámat, ahogy félig oszló hullaként nyúl felém a sírból. A rettegés annyira méltatlan hozzám, annyira megalázó minden embernek, hogy dühön kívül nem igazán tudtam másként reagálni a dologra. Szerencsére nem érzem kötelességemnek, hogy szeressük egymást, ezért ő sem tartozik a baráti körömhöz. Csak az a fiatal srác van, akit nem tudok hová tenni. Vérfarkas (vannak talán vámpírok is...?) és az enyémhez hasonló, bár egészen másfajta hírverés miatt került ide. Nem tudom, miért más, mint a többiek, talán túl naiv, talán örök álmodozó, lehet, hogy csak idióta, mindenesetre biztos jól szórakozunk majd mi ketten. Én legalábbis biztosan.

 Here I am 

Érdeklődő vagyok, nyitott és kíváncsi. Gyorsan jár az agyam és könnyen feldolgozom az ismereteket, jó megfigyelőnek tartanak. Ez persze csak akkor igaz, amikor a gyógyszerek nem tompítanak el. Nem járhatok a közös étkezdébe, mint a kevésbé veszélyes bentlakók, hanem a szobámban kapom meg az ételt, amibe különböző szereket raknak. Az a céljuk ezzel, hogy dekoncentrálttá váljak és ezáltal képtelen legyek pusztán a gondolataimmal irányítani másokat. Ezektől az anyagoktól mindig ugyanaz az ólmos, megfáradt derű vesz erőt rajtam, amitől a napok halványak és tompák, vajszínűek és képlékenyek lesznek. Ha elmúlik a hatás, mélységes kedvetlenség vesz erőt rajtam. Ennek ellenére mégsem vagyok gyógyszerektől kóválygó, magatehetetlen beteg - sokkal feltűnőbb, hogy kicsattanok az energiától. Nem mintha ez valódi életkedv lenne, de mivel tudom, hogy a többiek félnek és viszolyognak tőlem, szerintem semmi közük ahhoz, hogy mik a motivációim. Csak szeretném kibírni az itt töltött időt. Ha nem számíthatok másokra, akkor építek a saját határozottságomra és tetterőmre, amikből sosem szenvedtem hiányt. Kissé talán nyers vagyok emiatt. Nem beszélek sokat, gyakran elrévedek és a tolakodóan fürkészek mindenkit, aki nem nyíltan tartózkodik a jelenlétemtől. De nem igaz, hogy aljas vagy számító lennék - ha súrlódás van, én pusztán a harc öröméért küzdök, önmagáért a versengésért versenyzem. Ez motivál, valami ösztönös vadság, barbár szabadságvágy, mert engem úgysem engednek ki innen. Az élet talán béna, de ennyi erővel akár élvezni is lehet, ha társaság nélkül, hát akkor egyedül és öntörvényűen. A szabályaim pedig egyszerűek és őszinték: gyengébbek ellen nem állok ki, akadályokat nem ismerek, ha felajánlják a békejobbot, azt azonnal elfogadom és talán a földön fekvőt még föl is segítem. Ez így sportszerű. Átkozottul büszke vagyok, ezért arra nyugodtan várhat bárki, hogy én lépjek először. Azonkívül nem hiszek az emberi jóságban és nem kuncsorgok hogy hé, valaki végre szeressen engem is, mert emberből vagyok. A Craig-ház nem így működik, én pedig már hozzátartozom, még ha nem is illeszkedtem be. A többiek is megszokhatták a távolságtartásom, a szúrósságom és a hűvösségem.

Mindig/(Vágyak):
- Zenélni
- Írni és rajzolni
- Mások elfogadását elnyerni (wtf, tényleg leírtam)

- Elszökni
- Normális ruhatár
- Franciaágy
- Dylan sertepertélése körülöttem
- Star Wars, gumicukor, és egy hatalmas kanapé

Na ezeket aztán soha/(Félelmek):
- Mély víz
- Gyógyszerek
- Cassandra
- Pletykák
- Utálkozás
- Amikor viszolyognak tőlem
- Egyedüllét
- Vereség

Félek a(z)….: medúzáktól és kicsit... az óceántól. a mély víztől.
Egészségi állapot: Gyógyszereket kapok, emiatt néha aluszékony vagy figyelmetlen vagyok.
Rossz szokások: Állandóan a hajtincseimet csavargatom.
Képesség ismertetése: Át tudom venni az uralmat bármilyen ember elméje fölött. Mindenhez hozzá férek, nemcsak a tudatához, de bármihez, amit az agyával dolgoz fel: képes vagyok látni az emlékeket, manipulálni a gondolatokat, eltompítani az érzékeket, felerősíteni a fájdalmat, hallucinációkat, hangokat, nemlétező szagokat előidézni. Olyan mozdulatokra késztethetek valakit, amit soha nem akar véghezvinni és akár öntudatlan vagy agyhalott embert is képes vagyok irányítani, mert bár a gondolatai elapadtak, az agya még utasításokat a testének, én pedig ezekhez is hozzáférek. Ha csak a testet befolyásolom, olyankor a szenvedő alany nagyon is tudja, hogy valaki uralja a viselkedését, de szinte abszolút tehetetlen velem szemben, viszont olyan gondolatot is elültethetek a fejében, amit teljesen a sajátjának érez. Ha egy ember alszik, látom az álmait.

Hello beutiful… 

 176 centiméter magas vagyok és irreálisan vékony. A gyógyszerek miatt általában nincs étvágyam, ezért lazán lóg rajtam a legtöbb ruha és nem is foglalkoztat a hízás lehetősége, de ha olykor mégis eljátszom a gondolattal, mindig ráébredek, hogy nem szerez nekem túl sok örömet az evés. Sötétbarna hajam van, enyhén hullámos, nem túl dús, de erősszálú. Nyáron egészen szőke leszek, amikor kiszívja a tincseimet a nap. A szemeim őzbarnák. Szeretem a nőies holmikat, bár rosszul vagyok mindentől, ami feszül. A magassarok és a szemceruza jóbarátom. Gyakran sminkelek, de ha épp nincs rajtam festék, az sem vág haza. Az igényességet azért szem előtt tartom. Az ékszerek a gyengéim és a kevesebb-néha-több őszinte híve vagyok.

(Cadence)