Light it up, like we're the stars of the human race - Marcus && Cass

 From: Cass
To: Marcus

Notes: let it burn

Music: Burn

Az előbb még Marcus furcsa és kifejezetten ritka monológján lepődtem, most pedig, hála az én kifinomult egyensúlyérzékemnek, az újonnan keletkezett szituáció sokkoló pillanatait élvezhettem.

Bár szinte biztos vagyok, hogy az előbb csak a képzeletem játszott velem, de szinte biztosra veszem, hogy a fiú már másodjára mentett meg a fejre eséstől, mégpedig hogy…

 Zihálva és valószínűleg nagyon buta arcot vágva álltam ott, Marcus karjai pedig izmos mellkasához szorítottak. Éreztem a füleimet cirógató forró leheletét és azt az egyenetlenül dübörgő szívverést. Nem tudtam eldönteni, hogy az én szívem zakatol ennyire, vagy az övé, de a helyzetet elnézve simán lehet, hogy mindkettőnk pulzusa az egekbe ugorhatott, hisz nem csak magamra, de rá is a frászt hoztam.

 Egyszerűen nem tudtam megnyugtatni, nem csak a bódító illata, de égető közelsége miatt sem. Zavarban voltam, mit tagadjam, ezen sajnos dorgálása se segített.

- B-bocsánat. – suttogtam végül, mikor éreztem, hogy szorítása lazul.

Nem tudnám megmondani, hogy örömmel fogadtam szabadulásomat a közel sem olyan kényelmetlen karok szorításából, vagy épp ellenkezőleg, elszomorított-e a dolog. Az agyam viszont, úgy fest most valahogy teljesen kikapcsolt. Csak gépiesen bólintottam a kijelentésére, miszerint végre leértünk a nyamvadt lépcsőről. Azt hiszem annyira zaklatott állapotban voltam, hogy tisztára lesokkoltam. Arra koncentráltam inkább, nehogy megint elessek, vagy hogy minél egyenletesebben vegyem a levegőt, és persze, arra hogy az arcom színét végre az egészséges bőrszínemhez igazítsam… de ez valahogy nem ment. Éreztem, amikor elsápadok, akárhányszor az előbbiekre gondoltam, majd a karomra kulcsolódó kezére pillantottam, és megint lángolt a képem. Paradicsom vagyok. Még jó, hogy nem látja.

 A konyha a lépcsőtől jobbra húzódik és egy szűk, üvegfalú folyosón kell áthaladni, hogy elérjük a célunkat. Amúgy a folyosó két felé ágazik. A télikertbe és a mi végállomásunk felé.  Mondanom se kell, hogy zavaromon a kevéske tér se segített. Mai nap még a telihold is magasan járt, így az ablakokon azaz ismerős ezüstös fény áradt be, megvilágítva mindent. Próbáltam az arcomat úgy fordítani, hogy Marcus még véletlenül se láthasson rá, így kénytelen voltam a fiú szépen formált szemei helyett a mocskos üvegen visszatükröződő fényfoltokat csodálni. Hm, ráférne némi ablaktisztító szer…

Legalább megköszönhetném, hogy segített…

- K-köszönöm, hogy e-elkaptál, megint. – nyeltem egyet, majd dadogtam végül. A hangom gyengén szólt, és sikerült megint elvörösödnöm, mivel eszembe jutott az előbbi elszólásom, miszerint egyszerűbb lenne, ha vigyázna rám. És tessék. Vigyázott is rám, csak ne vörösödnék el ennyire!

 Valószínűleg, ha nem nevelték volna belém a túlzott illemet ezt a köszönömöt is a piszkos ablaknak suttogtam volna el, de így kénytelen voltam lángoló arcomat a fiú sápatag fényben fürdő képe felé fordítanom, és mélyen a szemeibe néztem. Tényleg hálás voltam, csak ez az átkozottul kínos helyzet ne lenne! De azok a hűvös, kék íriszek… Valahogy máris megnyugodtam. Hogy lehet egy ilyen lobbanékony fiúnak, ilyen megnyugtató szeme?

Csak csöndben remélem, hogy nem tátottam el a számat meglepetésemben…

Where the fear has gone there will be nothing - Cass && Marcus

From: Marcus

To: Cass

Notes: never get enough of this

Music: Singing LaLaLa

Nyugisan hallgatom az előadását, eltökélten, hogy megpróbálom majd komolyan venni. Ha egyhangú érdeklődést erőltetek magamra, mintha csak egy egyetemi előadóban ülnék, valamennyi ideig sikerül is tartanom magamat, de az egész kezd annyira irreálisba átfordulni, hogy rá kell döbbennem, túl nehéz dolgom van. A sötét valószínűleg elrejti a homlokráncolásomat, miközben Casst figyelem magyarázás közben. Az én lábaim maguktól is tudják az utat, neki azonban figyelnie kell a lépcsőket, ezért nem láthatja, ahogy megremegnek a vállaim. A röpke, visszafojtott röhögésemnek mégis van valamiféle hangja, de hálát adok, hogy ez sem akasztja meg. Azonban amint az aluszékony teheneket megemlíti, már nem csak a vállam, de a hasam is rázkódik a hangtalan nevetéstől.
- Ugyan, nekem tetszik, amikor ilyen szószátyár vagy. Még nem volt szerencsém ehhez az oldaladhoz. - Pompázatos vigyorral közlöm vele mindezt, miután úgy érzem, már biztonságosan meg tudok szólalni és levegőt is kapok közben. Lenyűgöz ez a zagyvaság, vagy inkább az őszinteség, amivel összehordja mindezt, akár a gyógyszerek késztetik erre, akár nem. Nem unalmas, és ennél nagyobb dicséret nálam nem létezik. Talán több figyelmet kellett volna szentelnem neki, mert most ébredek rá, hogy bár régóta itt van, akárcsak én, neki sem ismerhetem minden oldalát. Noha a legtöbb emberre nem vagyok túl nyitott, legyenek bármilyen különlegesek is.
Lassan haladunk a bizonytalan léptei miatt, nekem pedig nem áll szándékomban lehagyni, de a kérdésére felvonom a szemöldököm.
- Szörnyű lehet, ha nem tudod a fejedben tartani a gondolataidat. - Ha költői kérdés volt, én megválaszoltam, méghozzá a legkisebb együttérzés nélkül. Látszik rajta, milyen ártatlan és tapasztalatlan, még akkor is, ha emiatt inkább szerencsétlennek könyveli el magát. Van benne valami új... amit szeretnék megismerni és ha már odáig eljutottam, neki is megmutatnám. Nem olyan iszonyatos ez a Craig-ház. Minden gond ellenére magáévá tehetné a carpe diemet és szórakozhatna. Átkozottul élvezné.
- Nem igazán szoktam menekülni, Cass. - Morgom magam elé, majd úgy érzem, ennél talán kicsit többel tartozom egy rendes beszélgetésnek. - Utálom azokat, akik örökké titokzatosak, vadítóak és mániákusan különlegesek akarnak lenni, akik megállás nélkül a korlátok ledöntéséről pofáznak. A szabadság utáni vágy önmagában korlát. Engem érdekelni csak az ilyen szédültek érdekelnek, mint te, akik szédülten élnek, szédülten beszélnek, mindentől a megváltást várják, sose ásítanak és soha örök igazságokat nem hangoztatnak... - ...csak kinyúlnak és pattognak, mint a sárga petárda, és hányják a szikrát a csillagokra. Végre én sem tudom, miről beszélek. Mindenesetre hirtelen szünet nélkl ötször annyit mondtam, mint egy átlagos társalgásom során összesen. - Most egálban vagyunk. - Jelentem ki szórakozott mosollyal, aztán csak egy halk nyikordulást hallok és látom, ahogy Cass ijedtében ugrik egyet. Aminek következtében természetesen megbillen. Azonnal utánakapok és mivel lépcsőn állunk, valamint elég hirtelen jött a dolog, kicsit én is megtántorodom. Nem tudom, hogyan kéne megfognom, ezért mire megállok, azt veszem észre, hogy magamhoz húztam. Az eseményektől felgyorsult a lélegzetem.
- Fenébe, figyelj már oda! - Csattanok fel halkan és ahogy levegőt veszek, alig érzem meg a szúrós gyógyszerszagot, inkább csak mintha valami halványan utalna a kellemetlen jelenlétre, de egyébként ott az a finom, női illat, ami átmossa a gondolataimat. A mellkasom ettől biztos nem fog rendes ütemre emelkedni és süllyedni. Észreveszem magamat és lazítok a szorításomon, majd kicsit hátrébb húzódom, de nem lépek el tőle és a karjait sem engedem el, egyszerűen rajta hagyom a kezem.
- Egyébként leértünk a lépcsőn. - Közlöm kissé rekedtesen, olyasfajta izgatott hanggal, amit illene legalább egy kicsit is röstellnem. Én eközben nem átallom szerfölött jól érezni magam. Az etikettet most pont oda kívánom, ahová általában.

And now I gonna change my ways - Marcus && Cass

From: Cass

To: Marcus

Notes: get better baby

Music: Thinking About You

 Az egyetlen előnye a zavaromnak talány csak annyi, hogy végre kicsit sikerült magamra lelnem és kevésbé voltam oly kába és szédülékeny, mint két perccel ezelőtt. 

De ezt leszámítva szörnyű az egész! 

Mindig is olyan lány akartam lenni, aki frappáns és szórakoztató. Aki bármilyen kínos helyzetben feltalálja magát és nem akad fel olyan apróságokon, hogy nem képes magába tartani a zavarba ejtő gondolatait. De sajnos Nicki nincs a közelben, hogy elröpítsen a felhőtlen önbizalom országába, ahol végre láthatnék némi esélyt arra, hogy rendes tizennyolc éves módjára társalogjak. Így be kell érnem soványka próbálkozásaimmal, ami némi dadogás- és erőtlen bizonygatásba merülnek ki.

Csak csendben reméltem, hogy nem tart szánalmasnak és nem pusztán csak, amiatt van még mindig itt, mert jót akar szórakozni rajtam. Az ilyet ugyanis nem állhatom! 

 Ha most nem önmagam lennék, most valószínűleg megpróbálkoznék egy bosszús vagy szúrós tekintettel eltántorítani az ötletétől, miszerint kövessen engem a konyháig, nem úgy, mint tényleges személyem, aki a fiú kijelentésére nekikezd egy zavaros kiselőadásba a tej jótékony hatásáról az álmos szervezetre. 

- Össze- vissza beszélek, igaz? - kérdeztem végül, mikor végre rájöttem, hogy tényleg semmi értelme annak, amit magyarázok. Még hogy a tehenek is a tejtermelés miatt alszanak olyan jól?! Jézusom, Cass! - Bocsánat... g-gondolom a sok gyógyszer hatása, hogy ennyi badarságot hordok itt ö-össze. - motyogtam bocsánatkérően a cipőmnek, miközben még mindig haladtunk lefelé. Nem merek a szemébe nézni! Bárcsak már szabadulhatnék a vizslató tekintetétől, amitől csak még zavartabbnak érzem magam. - Mindig is ilyen hosszú volt ez a nyavalyás lépcső? - nézek megtörten az előttem elterülő  már-már végtelennek tűnő fokok sokaságára. Az előbb is hullámzottak? - Basszus ezt tényleg kimondtam?! - kapom a szám elé a kezem, mikor leesett, hogy ezt tényleg kimondtam! Majd, ha ez lehetséges még jobban elvörösödtem. Isteni. Most már tényleg mindent kimondok, ami az eszembe ötlik?!

- Najó, sajnálom Marcus, hogy ilyen szerencsétlen valakinek a társaságát kell élvezned, de még nem késő, elmenekülhetsz! - pillantok rá nevetgélve. - Nyugi, nem sértődnék meg... sőt. - motyogtam magam elé, aztán úgy éreztem, most már több, mint eleget beszéltem. A tekintetem inkább a következő lépcsőfokra szegeztem, és lassan már azt kívántam, bár megbotlanék és elnyelne a megnyugtató zuhanás zsibbasztó érzése. 

 Bár, hogy őszinte legyek, sosem szerettem ezt a lépcsőt. Mindig is tériszonyom volt, mikor a korlát mellett kellett botorkálnom. Állandóan attól féltem, hogy egyszer csak kiszakad én ped... 

- Nem...! - nyögöm, majd hirtelen megtorpantam. Mintha meghallotta volna előbbi gondolataimat, a korlát alattomosan megnyikordult, én pedig ugrottam egyet ijedtemben... és ekkor, az este folyamán már másodjára, elvesztettem az egyensúlyomat.

It's a wonderful surprise to see your shoes and spirits rise - Cass && Marcus

From: Marcus

To: Cass

Notes: you got me so high

Music: Bad Love

Éppen csak lepillantok a lányra, ahogy tanácstalanul kimondja a nevemet. A riadalma ellenére lassan mégis összerakta, hogy nem kísértetet látott, bár szerintem a felbukkanásom hirtelensége jobban megijesztette, mint a lehetőség, hogy talán a Craig-ház furcsaságainak egyikével futott össze. Nem válaszolok a bizonytalan kérdésre. Nyilvánvaló, hogy ez én vagyok, igen, parfümmel enyhén átitatott, pazar és pompázatos valómban teljesen. Egyébként meg jobban szeretem, ha a tüzet egyből velem azonosítják. Nem önimádat vagy beképzeltség, hanem a büszkeség miatt, ami sokkal igazabb rám, mint az iménti jelzők bármelyike. Ha az egész életedet egy sablonos rendszerben kell leélned, ugyanolyan korlátok közt, mint a többiek, kész feloldozás a lelkednek, ha valamiben végre eltérő lehetsz. Cass ugyanúgy más, csak őt ez érzékenyen érinti, amire talán jóval több oka is van, mint nekem.
Miközben rátaposok a parázsló cigarettacsikkre, hallom, hogy valamit mond és ez a hang még mindig a lépcső felől jön, ami elégedettséggel tölt el - szóval nem akar máris pattogni. Ráérősen térek vissza hozzá, nem éppen tartózkodóan, de természetesen egy bizonyos távolságra megállva a lépcsőtől.
- Mert önfejű vagy. - Jól érzékelhető kajánsággal ejtem ki ezeket a szavakat, megválaszolva a költői kérdést.  Tudta, milyen hatása van rá a szereknek, mégis elindult. Tiltakozzon ellene bármeddig, nem tudja letagadni, hogy belé is szorult némi engedetlenség. Óó, és mindez az én legnagyobb gyönyörűségemre!

Felvonom a szemöldököm, mert a mondandója alapján nem igazán érti a célzásomat.

- Pedig azt hittem, a megmentőd valamiféle jutalmat kap. - Mint a szuperhősök a dicsőséget, vagy a szegénylegény a királylányt meg a fele királyságot. Én ennél jóval kevesebbel is beérném. Úgy tűnik, nem könnyű a nap hősének lenni. - Kedves, hogy aggódsz, de fölösleges. Talán meg akarsz váltani? - Halkan felnevetek a kijelentésre, de nehezen tudnám titkolni, hogy most ő lepett meg engem. Őszintén nem értem, minek foglalkozik azzal, hogy miféle bajba keverem magam, amiből amúgy is hamar kimászok.

Örülök, hogy a heccelésemre felderült és a mosoly nem is kúszik le a képemről. Mindegy, mert ebben a sötétben úgysem látni semmit. Kíváncsian hallgatom a monológját, mert hirtelen és váratlanul megeredt a nyelve. Nem akarom kiröhögni, de elképesztő, mennyire elszórakoztat a zavara és a meggondolatlan kijelentése.

- De hát jókislányok nem kívánnak ilyesmit. - Mondom halkan. Az éjszakai folyosó sötétje ellenére látom a mozdulatot, amivel a szája elé kapja a kezét. - Lehet, hogy nem ismered magad eléggé. - Fűzöm hozzá, majd automatikusan közelebb lépek, ami végülis értelmetlenné válik, mert Cass felpattan. A testem ösztönösen készül, hogy talán megtántorodik, de úgy fest, a blamázs fölülírja a gyógyszerek kavarta zavarát is. Szótlanul figyelem, aztán nemes egyszerűséggel követem lefelé.

- Én sem igazán tudtam elaludni. Mutasd meg, hogy mit lehet ilyenkor azzal a tejjel csinálni. - A hosszú és jóval biztosabb lépteimmel egyből mellé kerülök, majd kedélyesen és konokul hozzá igazítom a tempómat.

Girl I got you so high, and I know you like - Marcus && Cass

From: Cass

To: Marcus

Notes: well- well

Music: She Doesn't Mind 

Egy percig komolyan azt hittem elesek. A szívem is kihagyott egy ütemet, de meglepő módon a hátam nem a kemény parkettának vágódott, hanem két izmos kart éreztem a vállaim alá csúszni. Megcsapott a férfi kölni eltéveszthetetlen fanyar illata. Értetlenül pillantottam fel a két erős végtag tulajdonosára.
- Marcus...? - pislogtam lassan. Hát persze. Ki más sétálgatna az éjszaka közepén a házba, és ki más lobbantana lángra apró fagolyókat? Persze, hogy ő. Pedig ez határozottan tilos! Szándékosan az erőnket használni az szabályszegésnek minősül. De azt hiszem Marcusnál ez megszokott. Én tisztelem a szabályokat, meg persze egy kicsit tartok is attól, hogy megszegjem őket. Túl gátlásos és félős vagyok. De Marcus sosem fél... Bár engem se gátolna a szabályok felrúgása!
A fiú odavitt a lépcsőhöz, segített leülni, majd rögtön el is tűnt. Én pedig a szorosan a lépcső szélére tapasztottam az ujjaimmal kuporogtam ott és koncentráltam, nehogy leforduljak ültemből.
- Ajj, fent miért nem tűnt fel, hogy ennyire forog velem a világ? - motyogtam kábán. Nem szeretem a gyógyszereket, de ha egyszer kellenek.
Láttam a Conversbe bújtatott lábait visszalépkedni felém. Hogy hogyan jut mindezekhez a dolgokhoz...?Örök rejtély, de jobb, ha nem tudom.
Halottam, hogy mondott valamit, de úgy fest az agyam is megborult egy picit. Valamit a cigi vásárlásról. Értetlenül néztem fel rá.
- Én nem szoktam cigit venni és sajnos a te kedvedért sem szegnék szabályt. - motyogtam, remélve, hogy hallhatóan beszélek. - És neked sem kéne bajba sodornod magad, Marcus. - mondtam. Arra gondoltam egy mosolyt is megeresztek, de amint meghallottam a "príma" ajánlatát, máris elvetettem a gondolatot. De nem vagyok ilyen negatív, hamar kibukott belőlem a nevetés.
- Jól tudom, hogy most ez sértés rám nézve, de ez vicces! - kuncogtam a markomba. - Bár amennyire jó lánynak ismerem magam, tudom, hogy úgyis mindig beveszem a gyógyszereket, tehát lehet, hogy jól járnék némi védelemmel. De kevesebb szabályaszegéssel járna számomra és számodra is, hogyha csak szimplán mindig elkapnál az erős karjaiddal...! - mondtam, majd azonnal szám elé kaptam a kezemet és rögtön vér szökött az arcomba. Mi csúszott ki a számon?!
- Tejért indultam, m-mert nem tudtam e-elaludni...azt hiszem, m-megyek is le! - makogtam, majd felpattantam és amennyire gyorsan csak tudtam elindultam lefelé és csak reméltem, hogy nem látja mennyire zavarba hoztam magam saját szétgyógyszerezett ostobaságom miatt. Miért bukik ki belőlem minden gondolkodás nélkül?! És pont Marcus előtt.
 Hazudnék, ha azt mondanám sose tetszett nekem a fiú. Amikor először megláttam még pár éve rögtön belezúgtam, és az, hogy ő is pont olyan instabil és elcseszett hármas, mint én az plusszba imponált nekem. De sajnos túlzottan is mások vagyunk, úgyhogy hamar lemondtam az egészről és inkább, amolyan barátias stílusban cseverésztem vele, de azt is csak nagy ritkán. Erre tessék, begyógyszerezve közlöm vele, hogy jó lenne, ha mindig vigyázna rám az izmos karjaival. KÍNOS!!!
Bár lehet csak túlreagálom az egészet...
- E-egyedül is boldogulok mostmár, k-köszi mindet! - szóltam még vissza, majd botladoztam tovább lefelé.

...but burn, burn, burn like fabulous yellow roman candles - Cass && Marcus

From: Marcus

To: Cass

Notes: damn girl

Music: Eat You Alive

A világító pöttyöktől lakályosabb lesz a folyosó. Otthonosnak sosem merném nevezni és nem is akarnám. Így is eléggé megijesztenek azok az arcok, akik máris megszerették az ittlétet és belenyugvással beszélnek a gyógyszerekről, a vizsgálatokról meg az állandó ellenőrzésről. Intézményfüggők lettek, mint Brooks a börtönös Tim Robbins filmben, amit King regénye alapján forgattak. Hihetetlen, mennyire nincs eszük, hogy még ilyeneket is képesek voltak berakni a felvételek közé - egy sikeres börtönszökés sztoriját? Imádtam. Egyszer elemeltem és a könyvtárnál becsúsztattam pár könyv közé a "Közhasznú ismeretek" alá, de a kamerák felvették és nemsokára erről is társalognom kellett a pszichológussal. Nem mintha sokat beszélnénk, mert amikor kinyitja a kis füzetét, lecsavarja a drága tolla kupakját és feltolja a szemüveget az orrára, a fejem megtelik értelmetlen sértésekkel és nevenincs dalszövegekkel. Az egy gyík.
Érzem, hogy még az is elrontja a viszonylag jó hangulatomat, ha rágondolok, ezért inkább minden fölösleges és zavaró dolgot elhessegetek és előveszek egy szál cigit. Az ajkaim közé illesztem és már épp meggyújtanám, amikor nyílik egy ajtó és mozgást érzékelek a szemem sarkából. Odapillantok, mert tudom, hogy erre semmilyen hivatalos személynek nem vezet az útja, szóval nem kell tartanom tőle, hogy bármin is rajtakapnak. Ha erre ólálkodna az egyik, akkor inkább én tudnám tetten érni őt aközben, hogy masszívan bensőséges konzultáció végeztével hagyja itt valamelyik kiscsajt... Francba. A zoknis lábakra vetülő fény alapján megint nem vagyok ilyen szerencsés. Sosem imádkoztam, de ha most lett volna időm kibékülni istennel, biztos megkérném, hogy adjon egy ilyen adut a kezembe. Meggyújtom a cigit és figyelem az alakot, aki bizonytalan léptekkel halad és láthatóan teljesen elbűvölik a kis fényeim. Őt ismerem. Miután elszakítom a pillantásom a lábaitól, rájövök, hogy a testén felkúszó és egyre halványuló fény gyengén ugyan, de megvilágítja az arcát. Cassandra.

Nem igazán hezitálok, kifújok egy adag füstöt, elengedem a korlátot és leindulok a lépcsőn. Figyelem közben a mozdulatait és értetlenül bámulom, ahogy elkezd lehajolni. Mi az istent csinál?!
Dühösen pár hosszabb lépéssel elé kerülök, hogy elkapjam a kezét, mielőtt megégetné magát. Ekkor azonban döbbent arckifejezéssel megtántorodik és kibillen az egyensúlyából. Felszisszenek, eldobom a még el sem szívott cigit, aztán mielőtt elvágódhatna, utána kapok és szó szerint leveszem az amúgy eléggé ingatag lábairól. Hát ezt nem pont így terveztem.
Bosszúsan bámulok le rá, de belül inkább zavartan teszem meg a rövid távot a lépcsőig, aztán leültetem rá.
- Keresned kell egy másik beszerzőt, mert jössz nekem egy cigivel. - Közlöm higgadtan és kissé morcosan. Megfordulok, megkeresem az eldobott, még mindig parázsló szálat, aztán eltaposom. Szerintem nem normális, hogy egy lány ilyen könnyű legyen... Jó kis gyógyszerkokélt kaphat.
Visszasétálok hozzá és őszintén remélem, hogy ebben az állapotban még ülve találom.

- Van neked egy príma ajánlatom. - Akaratlanul is elvigyorodom, ahogy gubbasztás közben méregetem. - Egy bukósisak és két térdvédő. A rád leselkedő veszélyek miatt olcsón beszámítom. - A vigyorom kiszélesedik, aztán amint ráunok arra, hogy húzzam az agyát, ami egyébként megunhatatlan, a szokásos mosollyá szelídül. Összefonom a karomat a mellkasom előtt.

- Mit keresel itt? - Tényleg érdekel. Ő nincs benne semmi balhéban is rongálásban, azóta nem, hogy ide került, ami véleményem szerint komoly teljesítmény. Cass jókislány... Fenéket. A jókislányok is rosszkislányok, csak még nem tudnak róla.

This air bubble right here, it's gonna make me fly - Marcus && Cass

 From: Cass

To: Marcus

Notes: well- well

Music:  Wings

Nem szeretem a szobámat, olyan lehangoló. Ha rajtam múlna valami színesre festeném. Valami olyasmit képzeltem, hogy szerzek némi lufit, különféle festékkel feltöltöm, majd valami buli zene mellett, a falnak dobálom őket. Kifejezetten feldobná a hétköznapjaimat, mint a fakó tapéta és a sárguló plafon.

A Craig-ház nagyon öreg volt. Valószínűleg az utolsó felújítás valamikor ötven évvel ezelőtt történhetett, ugyanis a berendezés határozottan a hatvanas, vagy a korai hetvenes évekre utalt. Nem mintha bajom lenne a hatvanas évekkel, csak hát… ez a szoba erősen arról árulkodik, hogy több, mint régen volt.

 Najó, a bajom leginkább az volt, hogy ebbe a szobába nem mertem elaludni. Két napja helyeztek át a harmadik emelet eldugott kis Rapunzel féle tornyocskájából, ahol mindenkitől elszigetelve éltem nagyon sok éven át. Még nem volt időm áthozni a posztereimet, meg újra megalkotni a falfestést meg úgy egyáltalán otthonosabbá és kevésbé ijesztőbbé varázsolni a teret, úgyhogy azt hiszem ma este sem fogok tudni aludni… az esti gyógyszerkoktélomtól függetlenül. Az ilyen szobáktól mindig rémálmom lesz, és ha nekem rémálmom van… Brrr.

Azt hiszem pontosan ezért volt tabu mindezidáig belépni a szobámba. A mostani szobámnak viszont már nem zárható az ajtaja.

- Talán ha iszom egy kis tejet. – morogtam végül, majd lerúgtam magamról a takarót és nagy nehezen feltápászkodtam. Fejem kásás volt a sok gyógyszertől. Bizonytalan lábakon állva magamra kapta egy bő pólót, ami a combom közepéig ért, a lábamra húztam a kedvenc vastag kötésű zoknimat, amiben hangtalanul tudok közlekedni, majd hátravetettem a hajamat. Ettől mondjuk egy kicsit megszédültem, de töretlenül elcsoszogtam az ajtóig. Óvatosan lenyomta a kilincset, mert tudtam egy kissé nyikorgós, majd kinyitottam az ajtót. Bár már legalább két éve felügyelet nélkül is elhagyhatom a szobámat, azért még mindig kényelmetlenül éreztem magam. Mintha szabályt szegnék, de a konyhába bármikor lemehettünk, úgyhogy ez még nem minősül túl nagy kihágásnak.

 Először csak résnyire nyitottam ki az ajtót, majd meglepetten ugrottam egyet. Apró lángoló pontok lebegtek…nem, átkozott gyógyszerek! Apró lángoló golyók(?) gurultak végig a folyosón, füstölögve és halvány fényt vetve a fakó falakra.

 Csak nem én voltam?!

 Nem, nem éreztem az ismerős bizsergést és nem is érzem magam annyira ijedtnek, hogy lángoló golyóbisokat idézzek meg. Nem. Ezért nem én vagyok a felelős… és amúgy is, ez egyáltalán nem ijesztő…sőt, gyönyörű, ahogy az aprócska lángok, mint apró szentjánosbogarak keringenek a sötét ébenfapadlón.

 Megbabonázva meredtem rájuk, mire azon kaptam magamat, hogy már épp lehajolok, hogy megérintsem az egyik fényes tündérkét.

 Aztán egy suhanó árny tűnt fel előttem, én pedig annyira meglepődtem, hogy a már amúgy is elég instabil lábaimról, csak úgy ledőltem…

Dig up her Bones but leave her Soul alone - Cass && Marcus

From: Marcus

To: Cass

Notes: here we are

Music: Bones

Az első emeleti folyosón állok, közel a lépcsőhöz, távol minden forgalmas résztől. Éjjel fél 2 körül jár az idő, de amatőrökre jellemző tévedés lenne azt hinni, hogy ilyenkor mindenki alszik és pihen. A nappaloknak is megvannak a maguk hívei, épp ahogy a sötétségnek is rengeteg látogatója akad. A legtöbben persze rosszban sántikálnak ilyenkor. Nem is lehetne jobb időpontot találni a settenkedésre, a sompolygásra és a kóborlásra. Az őröket könnyű elkerülni, mert mindig ugyanazokon a rövid, bejáratott útvonalakon közlekednek, és bár a kamerák mindent látnak, ameddig nem súlyos kihágásról van szó, az intézetben nem zargatják a kószákat. Ahhoz képest, hogy foglyok vagyunk, egészen elkényeztetnek - az éjszakai kitérők lehetőségével még a hamis szabadságérzetet is megadják nekünk. Csak el ne ájuljak a rendszertől...
Régen nem ringatom hát magam abba a tévhitbe, hogy valóban ilyen zseniális surranótolvaj lennék, egyszerűen csak hagyják, járjam az utam, ha ez távol tart attól, hogy törjek-zúzzak és másokon töltsem ki az indulataimat. Most épp becstelen szándékaim sincsenek, mert pusztán a csend ígérete, a némaság szeretete vonzott erre az elhagyatott folyosóra. Tudom, hogy itt úgysem járnak mások, volt időm kitapasztalni. Nem is lenne értelme. Távol van innen az étkezde, az iroda, minden tanterem, vagy bármiféle közkedvelt célpont, amit fel lehet törni és meg szokás rongálni. Ezek az ajtók mögöttem csak egyszerű szobákra nyílnak.
Az alkarommal a korlátra támaszkodom és kényelmes ívbe görbített háttal a sötét folyosó fölé hajolok, gyakorlatilag a semmit bámulom. Hirtelen zavarni kezd az éjszaka, a fény hiánya és az álló idő. Nem azért, hogy vandálkodjak, egyszerűen csak valami ismeretlen és szófukar ösztönnek engedve beletúrok a zsebembe. Még mindig nálam vannak az apró fagolyók, amikből a kreatív foglalkozáson kellett volna csinálni a... mit is... fogalmam sincs.
Visszadőlök a korlátnak és a tenyeremen tartva nézegetem ezeket a jelentéktelen méretű gömböket, majd egyenként leejtem és esés közben lángra lobbantom őket, hogy parázsló pontokként guruljanak szét az első emelet folyosóján. Ennek az egésznek semmi értelme. Nem is kell, hogy legyen. Öntudatlanul, kissé unottan és tökéletesen nyugodtan csinálom, a folyosó pedig kezd megtelni a miniatűr pettyekként észlelhető izzással.
A golyók elfogytak, ennyi volt mára, nincs fa, nincs pirománia. Immár egyfajta abszurd elégedettséggel figyelem a parázsló golyóbisokat és mély levegőt veszek. Nem, ezek túl kicsik... Nem lehet érezni az égő fa illatát, sem a füstszagot. Csak a beazonosíthatatlan fénypontok vannak.

Kezdet

2013 nyara - Oregon; USA 

 A Craig-ház a nyugati part elhagyatott erdeinek egyikében áll. Egy óriási épület, mélyen a fák között, távol a városoktól, távol a nyilvánosságtól. Régen meghalt mindenki, aki a nevének eredetét ismerte volna és lakóin kívül talán soha nem is élt senki, aki valóban így szólította. Terjednek róla legendák - mint ahogy arról is, hogy kerüljük a teliholdat, a jelöletlen elágazásokat és az éjféli stopposokat, de ez is afféle ősrégi, északi mítosz, aminek az ember nem szívesen ered a nyomába. Ahhoz túl messze járunk a civilizációtól, hogy esztelen fiatalok, eltévedt kirándulók vagy természetimádó forgatócsoportok véletlenül rábukkanjak, a bizonyosság záloga pedig az az árammal futtatott drótkerítés, ami már évtizedek óta rozsdásodik a létesítmény körül, a fák sűrű lombja és a gyakran szitáló esőfelhők alatt. Mert a Craig-ház lakói nem önszántukból tartózkodnak itt. Az ő jelenlétük miatt kellett az épületet elszigetelni a külvilágtól: ők teszik a spekulációt elméletté a mendemondát mítosszá, a valóságot pedig egy olyan abszurd mesévé, amivel csak legvadabb fantáziánkban találkozhatunk. Ezek a fiatalok egytől-egyig földöntúli erőt, természetfölötti képességeket birtokolnak. Néhányukat teljesen értelmetlenül vert meg a sors bizarr adottságaikkal, mint hogy körbe tudják csavarni a fejüket a nyakuk körül, vagy fejjel lefelé sétálhatnak a plafonon - míg mások jóval hátborzongatóbb tálentumokat kaptak. Ők az izoláció valódi okai, a többiek csupán megfigyelés tárgyai, ahogy minden és mindenki, aki valaha is az épületbe vagy óriási területére kerül. A szüleiktől fiatalon elszakított vagy lelencházakból névtelenül elemelt gyermekek itt nevelkednek egészen felnőttkorukig, amikor a kormány lecsap rájuk. Az újoncoknak még fogalmuk sincs ezen elzárt birodalom hihetetlen komplexitásáról, az idősebbek fejében azonban már körvonalazódik a kép és kiéleződnek az ellentétek. Az Államok kutyái, életük végéig megfigyelt, de jól tartott szolgák legyenek, vagy renegátok, törvényenkívüli, természetellenes kreatúrák, akik egész életüket bujkálással töltik? A válasz és a jövő - a fiatalok kezében van. 

 (Cadence)