From: Marcus
To: Cass
Notes: never get enough of this
Music: Singing LaLaLa
Nyugisan hallgatom az előadását, eltökélten, hogy megpróbálom majd komolyan venni. Ha egyhangú érdeklődést erőltetek magamra, mintha csak egy egyetemi előadóban ülnék, valamennyi ideig sikerül is tartanom magamat, de az egész kezd annyira irreálisba átfordulni, hogy rá kell döbbennem, túl nehéz dolgom van. A sötét valószínűleg elrejti a homlokráncolásomat, miközben Casst figyelem magyarázás közben. Az én lábaim maguktól is tudják az utat, neki azonban figyelnie kell a lépcsőket, ezért nem láthatja, ahogy megremegnek a vállaim. A röpke, visszafojtott röhögésemnek mégis van valamiféle hangja, de hálát adok, hogy ez sem akasztja meg. Azonban amint az aluszékony teheneket megemlíti, már nem csak a vállam, de a hasam is rázkódik a hangtalan nevetéstől.
- Ugyan, nekem tetszik, amikor ilyen szószátyár vagy. Még nem volt szerencsém ehhez az oldaladhoz. - Pompázatos vigyorral közlöm vele mindezt, miután úgy érzem, már biztonságosan meg tudok szólalni és levegőt is kapok közben. Lenyűgöz ez a zagyvaság, vagy inkább az őszinteség, amivel összehordja mindezt, akár a gyógyszerek késztetik erre, akár nem. Nem unalmas, és ennél nagyobb dicséret nálam nem létezik. Talán több figyelmet kellett volna szentelnem neki, mert most ébredek rá, hogy bár régóta itt van, akárcsak én, neki sem ismerhetem minden oldalát. Noha a legtöbb emberre nem vagyok túl nyitott, legyenek bármilyen különlegesek is.
Lassan haladunk a bizonytalan léptei miatt, nekem pedig nem áll szándékomban lehagyni, de a kérdésére felvonom a szemöldököm.
- Szörnyű lehet, ha nem tudod a fejedben tartani a gondolataidat. - Ha költői kérdés volt, én megválaszoltam, méghozzá a legkisebb együttérzés nélkül. Látszik rajta, milyen ártatlan és tapasztalatlan, még akkor is, ha emiatt inkább szerencsétlennek könyveli el magát. Van benne valami új... amit szeretnék megismerni és ha már odáig eljutottam, neki is megmutatnám. Nem olyan iszonyatos ez a Craig-ház. Minden gond ellenére magáévá tehetné a carpe diemet és szórakozhatna. Átkozottul élvezné.
- Nem igazán szoktam menekülni, Cass. - Morgom magam elé, majd úgy érzem, ennél talán kicsit többel tartozom egy rendes beszélgetésnek. - Utálom azokat, akik örökké titokzatosak, vadítóak és mániákusan különlegesek akarnak lenni, akik megállás nélkül a korlátok ledöntéséről pofáznak. A szabadság utáni vágy önmagában korlát. Engem érdekelni csak az ilyen szédültek érdekelnek, mint te, akik szédülten élnek, szédülten beszélnek, mindentől a megváltást várják, sose ásítanak és soha örök igazságokat nem hangoztatnak... - ...csak kinyúlnak és pattognak, mint a sárga petárda, és hányják a szikrát a csillagokra. Végre én sem tudom, miről beszélek. Mindenesetre hirtelen szünet nélkl ötször annyit mondtam, mint egy átlagos társalgásom során összesen. - Most egálban vagyunk. - Jelentem ki szórakozott mosollyal, aztán csak egy halk nyikordulást hallok és látom, ahogy Cass ijedtében ugrik egyet. Aminek következtében természetesen megbillen. Azonnal utánakapok és mivel lépcsőn állunk, valamint elég hirtelen jött a dolog, kicsit én is megtántorodom. Nem tudom, hogyan kéne megfognom, ezért mire megállok, azt veszem észre, hogy magamhoz húztam. Az eseményektől felgyorsult a lélegzetem.
- Fenébe, figyelj már oda! - Csattanok fel halkan és ahogy levegőt veszek, alig érzem meg a szúrós gyógyszerszagot, inkább csak mintha valami halványan utalna a kellemetlen jelenlétre, de egyébként ott az a finom, női illat, ami átmossa a gondolataimat. A mellkasom ettől biztos nem fog rendes ütemre emelkedni és süllyedni. Észreveszem magamat és lazítok a szorításomon, majd kicsit hátrébb húzódom, de nem lépek el tőle és a karjait sem engedem el, egyszerűen rajta hagyom a kezem.
- Egyébként leértünk a lépcsőn. - Közlöm kissé rekedtesen, olyasfajta izgatott hanggal, amit illene legalább egy kicsit is röstellnem. Én eközben nem átallom szerfölött jól érezni magam. Az etikettet most pont oda kívánom, ahová általában.
- Ugyan, nekem tetszik, amikor ilyen szószátyár vagy. Még nem volt szerencsém ehhez az oldaladhoz. - Pompázatos vigyorral közlöm vele mindezt, miután úgy érzem, már biztonságosan meg tudok szólalni és levegőt is kapok közben. Lenyűgöz ez a zagyvaság, vagy inkább az őszinteség, amivel összehordja mindezt, akár a gyógyszerek késztetik erre, akár nem. Nem unalmas, és ennél nagyobb dicséret nálam nem létezik. Talán több figyelmet kellett volna szentelnem neki, mert most ébredek rá, hogy bár régóta itt van, akárcsak én, neki sem ismerhetem minden oldalát. Noha a legtöbb emberre nem vagyok túl nyitott, legyenek bármilyen különlegesek is.
Lassan haladunk a bizonytalan léptei miatt, nekem pedig nem áll szándékomban lehagyni, de a kérdésére felvonom a szemöldököm.
- Szörnyű lehet, ha nem tudod a fejedben tartani a gondolataidat. - Ha költői kérdés volt, én megválaszoltam, méghozzá a legkisebb együttérzés nélkül. Látszik rajta, milyen ártatlan és tapasztalatlan, még akkor is, ha emiatt inkább szerencsétlennek könyveli el magát. Van benne valami új... amit szeretnék megismerni és ha már odáig eljutottam, neki is megmutatnám. Nem olyan iszonyatos ez a Craig-ház. Minden gond ellenére magáévá tehetné a carpe diemet és szórakozhatna. Átkozottul élvezné.
- Nem igazán szoktam menekülni, Cass. - Morgom magam elé, majd úgy érzem, ennél talán kicsit többel tartozom egy rendes beszélgetésnek. - Utálom azokat, akik örökké titokzatosak, vadítóak és mániákusan különlegesek akarnak lenni, akik megállás nélkül a korlátok ledöntéséről pofáznak. A szabadság utáni vágy önmagában korlát. Engem érdekelni csak az ilyen szédültek érdekelnek, mint te, akik szédülten élnek, szédülten beszélnek, mindentől a megváltást várják, sose ásítanak és soha örök igazságokat nem hangoztatnak... - ...csak kinyúlnak és pattognak, mint a sárga petárda, és hányják a szikrát a csillagokra. Végre én sem tudom, miről beszélek. Mindenesetre hirtelen szünet nélkl ötször annyit mondtam, mint egy átlagos társalgásom során összesen. - Most egálban vagyunk. - Jelentem ki szórakozott mosollyal, aztán csak egy halk nyikordulást hallok és látom, ahogy Cass ijedtében ugrik egyet. Aminek következtében természetesen megbillen. Azonnal utánakapok és mivel lépcsőn állunk, valamint elég hirtelen jött a dolog, kicsit én is megtántorodom. Nem tudom, hogyan kéne megfognom, ezért mire megállok, azt veszem észre, hogy magamhoz húztam. Az eseményektől felgyorsult a lélegzetem.
- Fenébe, figyelj már oda! - Csattanok fel halkan és ahogy levegőt veszek, alig érzem meg a szúrós gyógyszerszagot, inkább csak mintha valami halványan utalna a kellemetlen jelenlétre, de egyébként ott az a finom, női illat, ami átmossa a gondolataimat. A mellkasom ettől biztos nem fog rendes ütemre emelkedni és süllyedni. Észreveszem magamat és lazítok a szorításomon, majd kicsit hátrébb húzódom, de nem lépek el tőle és a karjait sem engedem el, egyszerűen rajta hagyom a kezem.
- Egyébként leértünk a lépcsőn. - Közlöm kissé rekedtesen, olyasfajta izgatott hanggal, amit illene legalább egy kicsit is röstellnem. Én eközben nem átallom szerfölött jól érezni magam. Az etikettet most pont oda kívánom, ahová általában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése