From: Cass
To: Marcus
Notes: well- well
Music: Wings
Nem szeretem a
szobámat, olyan lehangoló. Ha rajtam múlna valami színesre festeném. Valami
olyasmit képzeltem, hogy szerzek némi lufit, különféle festékkel feltöltöm,
majd valami buli zene mellett, a falnak dobálom őket. Kifejezetten feldobná a
hétköznapjaimat, mint a fakó tapéta és a sárguló plafon.
A Craig-ház nagyon öreg volt. Valószínűleg az utolsó
felújítás valamikor ötven évvel ezelőtt történhetett, ugyanis a berendezés
határozottan a hatvanas, vagy a korai hetvenes évekre utalt. Nem mintha bajom
lenne a hatvanas évekkel, csak hát… ez a szoba erősen arról árulkodik, hogy
több, mint régen volt.
Najó, a bajom
leginkább az volt, hogy ebbe a szobába nem mertem elaludni. Két napja helyeztek
át a harmadik emelet eldugott kis Rapunzel féle tornyocskájából, ahol
mindenkitől elszigetelve éltem nagyon sok éven át. Még nem volt időm áthozni a
posztereimet, meg újra megalkotni a falfestést meg úgy egyáltalán otthonosabbá
és kevésbé ijesztőbbé varázsolni a teret, úgyhogy azt hiszem ma este sem fogok
tudni aludni… az esti gyógyszerkoktélomtól függetlenül. Az ilyen szobáktól
mindig rémálmom lesz, és ha nekem rémálmom van… Brrr.
Azt hiszem pontosan ezért volt tabu mindezidáig belépni a
szobámba. A mostani szobámnak viszont már nem zárható az ajtaja.
- Talán ha iszom egy kis tejet. – morogtam végül, majd lerúgtam
magamról a takarót és nagy nehezen feltápászkodtam. Fejem kásás volt a sok gyógyszertől.
Bizonytalan lábakon állva magamra kapta egy bő pólót, ami a combom közepéig
ért, a lábamra húztam a kedvenc vastag kötésű zoknimat, amiben hangtalanul
tudok közlekedni, majd hátravetettem a hajamat. Ettől mondjuk egy kicsit
megszédültem, de töretlenül elcsoszogtam az ajtóig. Óvatosan lenyomta a
kilincset, mert tudtam egy kissé nyikorgós, majd kinyitottam az ajtót. Bár már
legalább két éve felügyelet nélkül is elhagyhatom a szobámat, azért még mindig
kényelmetlenül éreztem magam. Mintha szabályt szegnék, de a konyhába bármikor
lemehettünk, úgyhogy ez még nem minősül túl nagy kihágásnak.
Először csak résnyire
nyitottam ki az ajtót, majd meglepetten ugrottam egyet. Apró lángoló pontok
lebegtek…nem, átkozott gyógyszerek! Apró lángoló golyók(?) gurultak végig a
folyosón, füstölögve és halvány fényt vetve a fakó falakra.
Csak nem én voltam?!
Nem, nem éreztem az
ismerős bizsergést és nem is érzem magam annyira ijedtnek, hogy lángoló
golyóbisokat idézzek meg. Nem. Ezért nem én vagyok a felelős… és amúgy is, ez
egyáltalán nem ijesztő…sőt, gyönyörű, ahogy az aprócska lángok, mint apró
szentjánosbogarak keringenek a sötét ébenfapadlón.
Megbabonázva meredtem
rájuk, mire azon kaptam magamat, hogy már épp lehajolok, hogy megérintsem az
egyik fényes tündérkét.
Aztán egy suhanó árny
tűnt fel előttem, én pedig annyira meglepődtem, hogy a már amúgy is elég
instabil lábaimról, csak úgy ledőltem…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése