Light it up, like we're the stars of the human race - Marcus && Cass

 From: Cass
To: Marcus

Notes: let it burn

Music: Burn

Az előbb még Marcus furcsa és kifejezetten ritka monológján lepődtem, most pedig, hála az én kifinomult egyensúlyérzékemnek, az újonnan keletkezett szituáció sokkoló pillanatait élvezhettem.

Bár szinte biztos vagyok, hogy az előbb csak a képzeletem játszott velem, de szinte biztosra veszem, hogy a fiú már másodjára mentett meg a fejre eséstől, mégpedig hogy…

 Zihálva és valószínűleg nagyon buta arcot vágva álltam ott, Marcus karjai pedig izmos mellkasához szorítottak. Éreztem a füleimet cirógató forró leheletét és azt az egyenetlenül dübörgő szívverést. Nem tudtam eldönteni, hogy az én szívem zakatol ennyire, vagy az övé, de a helyzetet elnézve simán lehet, hogy mindkettőnk pulzusa az egekbe ugorhatott, hisz nem csak magamra, de rá is a frászt hoztam.

 Egyszerűen nem tudtam megnyugtatni, nem csak a bódító illata, de égető közelsége miatt sem. Zavarban voltam, mit tagadjam, ezen sajnos dorgálása se segített.

- B-bocsánat. – suttogtam végül, mikor éreztem, hogy szorítása lazul.

Nem tudnám megmondani, hogy örömmel fogadtam szabadulásomat a közel sem olyan kényelmetlen karok szorításából, vagy épp ellenkezőleg, elszomorított-e a dolog. Az agyam viszont, úgy fest most valahogy teljesen kikapcsolt. Csak gépiesen bólintottam a kijelentésére, miszerint végre leértünk a nyamvadt lépcsőről. Azt hiszem annyira zaklatott állapotban voltam, hogy tisztára lesokkoltam. Arra koncentráltam inkább, nehogy megint elessek, vagy hogy minél egyenletesebben vegyem a levegőt, és persze, arra hogy az arcom színét végre az egészséges bőrszínemhez igazítsam… de ez valahogy nem ment. Éreztem, amikor elsápadok, akárhányszor az előbbiekre gondoltam, majd a karomra kulcsolódó kezére pillantottam, és megint lángolt a képem. Paradicsom vagyok. Még jó, hogy nem látja.

 A konyha a lépcsőtől jobbra húzódik és egy szűk, üvegfalú folyosón kell áthaladni, hogy elérjük a célunkat. Amúgy a folyosó két felé ágazik. A télikertbe és a mi végállomásunk felé.  Mondanom se kell, hogy zavaromon a kevéske tér se segített. Mai nap még a telihold is magasan járt, így az ablakokon azaz ismerős ezüstös fény áradt be, megvilágítva mindent. Próbáltam az arcomat úgy fordítani, hogy Marcus még véletlenül se láthasson rá, így kénytelen voltam a fiú szépen formált szemei helyett a mocskos üvegen visszatükröződő fényfoltokat csodálni. Hm, ráférne némi ablaktisztító szer…

Legalább megköszönhetném, hogy segített…

- K-köszönöm, hogy e-elkaptál, megint. – nyeltem egyet, majd dadogtam végül. A hangom gyengén szólt, és sikerült megint elvörösödnöm, mivel eszembe jutott az előbbi elszólásom, miszerint egyszerűbb lenne, ha vigyázna rám. És tessék. Vigyázott is rám, csak ne vörösödnék el ennyire!

 Valószínűleg, ha nem nevelték volna belém a túlzott illemet ezt a köszönömöt is a piszkos ablaknak suttogtam volna el, de így kénytelen voltam lángoló arcomat a fiú sápatag fényben fürdő képe felé fordítanom, és mélyen a szemeibe néztem. Tényleg hálás voltam, csak ez az átkozottul kínos helyzet ne lenne! De azok a hűvös, kék íriszek… Valahogy máris megnyugodtam. Hogy lehet egy ilyen lobbanékony fiúnak, ilyen megnyugtató szeme?

Csak csöndben remélem, hogy nem tátottam el a számat meglepetésemben…