Dig up her Bones but leave her Soul alone - Cass && Marcus

From: Marcus

To: Cass

Notes: here we are

Music: Bones

Az első emeleti folyosón állok, közel a lépcsőhöz, távol minden forgalmas résztől. Éjjel fél 2 körül jár az idő, de amatőrökre jellemző tévedés lenne azt hinni, hogy ilyenkor mindenki alszik és pihen. A nappaloknak is megvannak a maguk hívei, épp ahogy a sötétségnek is rengeteg látogatója akad. A legtöbben persze rosszban sántikálnak ilyenkor. Nem is lehetne jobb időpontot találni a settenkedésre, a sompolygásra és a kóborlásra. Az őröket könnyű elkerülni, mert mindig ugyanazokon a rövid, bejáratott útvonalakon közlekednek, és bár a kamerák mindent látnak, ameddig nem súlyos kihágásról van szó, az intézetben nem zargatják a kószákat. Ahhoz képest, hogy foglyok vagyunk, egészen elkényeztetnek - az éjszakai kitérők lehetőségével még a hamis szabadságérzetet is megadják nekünk. Csak el ne ájuljak a rendszertől...
Régen nem ringatom hát magam abba a tévhitbe, hogy valóban ilyen zseniális surranótolvaj lennék, egyszerűen csak hagyják, járjam az utam, ha ez távol tart attól, hogy törjek-zúzzak és másokon töltsem ki az indulataimat. Most épp becstelen szándékaim sincsenek, mert pusztán a csend ígérete, a némaság szeretete vonzott erre az elhagyatott folyosóra. Tudom, hogy itt úgysem járnak mások, volt időm kitapasztalni. Nem is lenne értelme. Távol van innen az étkezde, az iroda, minden tanterem, vagy bármiféle közkedvelt célpont, amit fel lehet törni és meg szokás rongálni. Ezek az ajtók mögöttem csak egyszerű szobákra nyílnak.
Az alkarommal a korlátra támaszkodom és kényelmes ívbe görbített háttal a sötét folyosó fölé hajolok, gyakorlatilag a semmit bámulom. Hirtelen zavarni kezd az éjszaka, a fény hiánya és az álló idő. Nem azért, hogy vandálkodjak, egyszerűen csak valami ismeretlen és szófukar ösztönnek engedve beletúrok a zsebembe. Még mindig nálam vannak az apró fagolyók, amikből a kreatív foglalkozáson kellett volna csinálni a... mit is... fogalmam sincs.
Visszadőlök a korlátnak és a tenyeremen tartva nézegetem ezeket a jelentéktelen méretű gömböket, majd egyenként leejtem és esés közben lángra lobbantom őket, hogy parázsló pontokként guruljanak szét az első emelet folyosóján. Ennek az egésznek semmi értelme. Nem is kell, hogy legyen. Öntudatlanul, kissé unottan és tökéletesen nyugodtan csinálom, a folyosó pedig kezd megtelni a miniatűr pettyekként észlelhető izzással.
A golyók elfogytak, ennyi volt mára, nincs fa, nincs pirománia. Immár egyfajta abszurd elégedettséggel figyelem a parázsló golyóbisokat és mély levegőt veszek. Nem, ezek túl kicsik... Nem lehet érezni az égő fa illatát, sem a füstszagot. Csak a beazonosíthatatlan fénypontok vannak.